Nem csak Magyarország, hanem általában a fejlett nyugati államok rákfenéje a lakosság folyamatos fogyása és elöregedése.
A jóléti államnak velejárója a gyerekszám csökkenése, és ha egy jóléti társadalom nem is indul el önmaga felszámolása felé (mint Németország és Japán, ahol alig születnek gyerekek), akkor is örülhet, ha szinten tudja tartani magát (mint Franciaország vagy Nagy-Britannia, ahol elsősorban a bevándorlók népszaporulatának köszönhető, hogy nem csökken a lakosság száma).
A probléma azonban nem csupán demográfiai vagy kulturális problémákat vet fel, hanem zsebbe vágó, gazdasági kérdéseket is. A legfőbb kérdés: ki fogja eltartani az egyre több és egyre tovább élő nyugdíjast? A válasz keserű: senki – vagyis csak ők maguk.
Tudnunk kell, hogy ma Magyarországon az induló átlagnyugdíj az utolsó fizetés 83%-a. A számítások szerint ez a százalékos arány 30 év múlva már csak 65% lesz.
Egy példán bemutatva
Cselőkey Xelofánia idén megy nyugdíjba, 83 000 forintot kap. De Xelofániát klónozták. A klónja 30 évvel fiatalabb nála, és az egész élete pontosan ugyanúgy alakul – mindig ugyanott dolgozik, mint az öreg Xelofánia, és reálértéken mindig ugyanannyit keres, mint az ősanyja. A nyugdíja 2050 körül mégis csupán 65 000 forint lesz – vagy euró vagy tallér; a lényeg, hogy 2015-ös áron számítva 65 000 forintot fog érni.
Aligha kell magyarázni: nem mindegy, hogy valaki 83 000 forinttal kezdi a nyugdíjas éveit, vagy havi 65 000 forinttal. És a csökkenés miatt meghúzódó okokat sem kell túlmagyarázni: az állam nem biztosíthat akkora nyugdíjat 30 év múlva, mint most, hiszen nem lesz ennyi nyugdíjbefizető fiatal. Illetve a pontosság kedvéért említsük meg: az állam adhatna annyi nyugdíjat, mint most, de ahhoz irgalmatlan mértékben fel kellene emelni a nyugdíjjárulékot, mondjuk a mostani 10%-ról 25%-ra. Ezt egyetlen kormányzat sem fogja vállalni.
Mi tehát a megoldás?
Az öngondoskodás. Számos helyen halljuk rádióban és tévében, meg persze az újságban is olvashatjuk, hogy “a magyar emberek nem akarnak félretenni a nyugdíjas éveikre”. Ezt a felháborító mondatot manapság már úgy fogalmazzák át, hogy “a magyar emberek nem tesznek félre idős éveikre”.
Nem azért, mert “nem akarnak”, hanem mert nem tudnak. De ettől függetlenül léteznek számítások, amelyek megmutatják, az ifjabb Cselőkey Xelofániának mennyit kellene félretennie havonta, ha azt szeretné, hogy amikor nyugdíjba megy, ugyanannyi pénzt kapjon, mint ősanyja (persze a jövőbeli pénzben, reálértéken). A számok nem túl rózsásak:
Ha ifjabb Xelofánia 30 évesen spórolni kezd, akkor havi kb. 10 000 forintot kell félretennie több mint 30 éven át, hogy a nyugdíja reálértéken elérje idősb Xelofániáét.
Ha 30 évesen nem tud félretenni, mert gyereknevelésre, lakásra, autóra, diákhitelre, nyaralásra vagy bármi másra kell a pénz, és csak 40 évesen kezd el spórolni, akkor már havi 20 000 forintot kell félretennie több mint 20 éven át.
Ha pedig még később kezd el takarékoskodni, mondjuk 50 évesen, akkor a hátralevő több mint tíz év alatt havi 50 000 forintot kell félretennie.
A kép ennél valamivel világosabb
A kimutatásokból kiderül, hogy az imént felvázolt probléma mégsem fogja teljes erejével sújtani azokat, akik nem tudnak a nyugdíjuk kiegészítéséről gondoskodni. Az optimizmus oka a következő: bizonyos mentalitásbeli változtatással és a technikai fejlődésnek köszönhetően 30 év múlva olcsóbban meg lehet úszni a nyugdíjaséveket, mint ma. A nyugdíjak hatalmas részét viszi el az energiaköltség.
A megújuló energiaforrások folyamatos térhódítása és a klímaváltozás okozta felmelegedés miatt a fűtés 30 év múlva sokkal kevesebbe fog kerülni, mint ma. Ugyanez igaz az elektromos áramra is, amelyet 30 év múlva szinte mindenki saját napelemmel fog megtermelni, amikor az időjárás engedi. A 2050-es évek nyugdíjasai nem olyan házakban fognak élni, mint a maiak, hanem a most vagy még később építendő, energiatakarékos, jól szigetelt házakban.
Remélhető, hogy a mozgásban gazdag életmód általánossá válása miatt 30 év múlva az emberek sokkal egészségesebbek lesznek idős korukban, mint ma. Bár az elhízás Magyarországon is nagyon sok embert érint, Finnország példája mutatja, hogy akár öt év alatt is elképesztő eredményeket lehet elérni. A finn Seinäjoki város kimutatása szerint 2009-ben az ötéves gyerekek 20%-a túlsúlyos volt. Az önkormányzat átalakította az étkezést és több mozgásra ösztönözte a kisgyerekeket, aminek köszönhetően az ötéves gyerekek körében 2015-re 10%-ra csökkent az elhízottak aránya. Nem ennek az ismertetőnek a témája bemutatni a finnek intézkedéseit (amelyek lényegében megegyeznek a magyar intézkedésekkel), de remélhető, hogy 30 év alatt sikerül olyan tudatos időseket nevelni, akik sokkal egészségesebben fognak élni, mint a mai nyugdíjasok – részint azért, mert igényelni fogják az egészséges életmódot, részint azért, mert meg tudják majd fizetni azt.
